2014. június 21., szombat
2014. június 16., hétfő
Nulláról a kettőre 3/1
Nem telt el úgy nap, hogy Stiles Stilinski ne érezte volna, valaki figyeli. Éjjelre sem merte nyitva hagyni szobája ablakát, habár a hirtelen jövő nyári meleg felforrósította és elviselhetetlenné tette a levegőt odabent.
- Szörnyű rémálmom volt.
Kora délelőtt ébredt. A kis szobában sötét volt, mindössze az összehúzott sötétítőfüggönyök résein világított be a nap fénye. Az ágyon felülve, álmosan pislogva nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait. Jobb kezét hátra, éjjeliszekrénye felé emelte telefonját keresve, de helyette valami mást talált. Ujjai egy szúrós, tüskés dologhoz értek. Rémültem kapta oda fejét és elkerekedett szemekkel figyelte ahogy ujjai végig szántanak a mellette oly lágyan szuszogó férfi borostás arcán.
Kereste a szavakat. Fejében egymást kergették a gondolatok. Nem tudta felfogni, mit keres Derek Hale pont az ő ágyában.
"Nem álom volt." Ismerte fel egy kicsit ijedten helyzetét, s már azt is tudta, nem a saját szobájában van.
Kétségbeesetten igyekezett kijutni az ágyból. Úgy érezte majd meg fullad a hirtelen jött sokk hatása alatt. Már éppen sikerült is volna neki, amikor váratlanul erős karok rántották vissza. Derek irányába nézett, de az említett csak szuszogott tovább. Álmában még mosolygott is. Nem ő húzta vissza Stilest.
Tehát nem voltak egyedül. Dereken és Stileson kívül volt még egy harmadik személy is az ágyban. Valahol már tudta ki lehet az, érezte jellegzetes illatát, a karok ismerős szorítását, de félt oda nézni. "Istenem csak add, hogy ne ő legyen." Fohászkodott, habár egy cseppet sem volt vallásos személyiség. Vett egy hosszú mély levegőt, lassan kifújta s végül fejét felemelve pillantása találkozott az Alfa rubint vörös tekintetével.
Peter Hale ölelte magához szorosan, kinek szorításából aligha tudott szabadulni. Az Alfa csak nézte őt vérvörös szemeivel, majd amikor Stiles már felhagyott a hasztalan kísérlettel, hogy kiszabaduljon, Peter lágyan ajkát a fiú ajkaihoz nyomta.
***
Az egész őrület akkor kezdődött, amikor Derek Hale egyszer csak jelent meg Beacon Hills csendes kis városkájában, azon belül is a Beacon Hills-i középiskolában.
- Scott hallottad? Kaptunk egy új edző helyettest - mesélte Stiles a legújabb fejleményeket barátjának.
A fiú éppen tízóraiját fogyasztotta az udvaron, szokásos padjukon ülve. Újonnan lett farkas étvágyának köszönhetően már a negyedik jól megpakolt, húsos szendvicsét nyomta magába. Teli szájjal valamit motyogott válaszul, de azt Stiles aligha értette. Ezt Scott és észrevette. Bekapta még az utolsó falatot, alaposan megrágta, még az ujjait is megnyalta, s csak ezután válaszolt. Fárasztónak gondolta elmondania azt, amit az előbb így csak annyit kérdezett: - Kit?
Stiles már alig várta ezt a kérdést. Széles vigyor kúszott végig az arcán, száját beszédre nyitotta, de nem számított a váratlanul érkező Dannyre.
- Stiles, pont téged kerestelek - dobta le magát a padra. - Miért nem mondtad, hogy az igen csak jóképű unokatestvéred, Miguel lesz az új edző helyettes?
Scott kis híján megfulladt az éppen ivott italától. - Neked van egy Miguel nevű unokatestvéred? - kérdezte nevetve a köhögő roham után.
Stilest most megfogták. Ha azt mondja, hogy nincs, a valódi személy pedig Derek, akkor Danny rá fog jönni, hogy hazudott neki. Semmiképpen sem akarta belekeverni a fiút a fura vérfarkas ügyekbe, így másik megoldást választott.
- Igen! - mondta ki egyenesen miközben Scott felé kezdett el kacsintgatni.
- Haver van valami a szemedben? - kérdezte Scott. Stiles szemét forgatva hagyta abba tevékenységét, és úgy döntött inkább megmutatja barátjának az új edző helyettest, ahelyett, hogy utalgatni kezdene rá.
Egy perc. Három perc. Öt perc. Sokadik perc telt el, de Scott még mindig lefagyott állapotában, bamba ábrázatával bámulta az új trénert.
- Scott, az a légy mindjárt megtalálja az utat a végeláthatatlan gyomrod fenekére, ha nem csukod be a szádat. - A fiú nem válaszolt neki. - Nem hiszem el, Allison mindjárt fűbe harap! - kiáltott fel hirtelen tettetett kétségbeeséssel. Meg lett az eredménye:
- Hol van? - reagált rögtön Scott.
- Na végre. Emberi életjelek.
- Stiles, hol van Allison?
Mióta szakítottak Allisonnal, a vak is észre vehette volna, hogy Scottban túltengett a védelmezői ösztön. Néha már túl bosszantó tudott lenni Stiles számára is. Főleg azért, mert másképpen nem tudta felkelteni haverja figyelmét, vagy elterelni álmodozó gondolatait csak, ha tetteti, hogy a lány bajban van.
- Nyugodj már meg. Semmi baja. A lelátón ül Lydiával - mutatott a csajok irányába, majd elnézett a vidáman edző Danny irányába is - Danny totál belezúgott Derekbe, nem?
- Ja, mást sem csinált egész idő alatt csak fülég érő szájjal vigyorgott.
- Na mégis figyeltél? - próbált Stiles szarkasztikus lenni.
- Derek a suliban van. Ő a csapat edzője. Stiles, mit keres itt egyáltalán?
- Miért tőlem kérdezed? A te Alfád.
Hiába mondta neki ezt a spanja attól még fogalma sem volt róla. De elhatározta, mindenképpen beszélni fog Derekkel.
- Mit keres itt Derek? - ült le Stiles mellé Lydia a kispadra. Allison is vele volt, de a lány támadó állásban jelre várva állt mellettük. - Csak adjátok meg a jelet és elintézem - mondta a lány szemét le sem véve az Alfáról. Ki nem állhatta Dereket mióta az a falkája tagjaként tekintett volt szerelmére. Vagy inkább eleve a városban tartózkodása miatt volt ennyire ellenséges vele. Hiába, a vérfarkasok, és a vérfarkas vadászok nem igazán fértek meg egymás mellett.
- Nyugi, Allison - csitította Scott a lányt. Egyelőre csak a háttérből figyeljük meg, miben mesterkedik.
- Ezt úgy érted semmit sem teszünk, amíg ő nem lép? - vonta össze kérdőn szemöldökét Lydia.
- Van jobb ötleted? - kérdezett vissza.
- Igen! - szólalt fel Allison is az ujjait ropogtatva. - Menjünk oda és gyepáljuk el!
Mindenki Allisonra nézett. - Most, mi van? Minél előbb megoldjuk, később nem lesz gondunk vele.
- Allison, ő az Alfa - nézett Lydia csodálkozva barátnőjére, miközben Scott Stilessal csevegett. Megbeszélték, hogy Scott később átmegy Derekhez, s ha belőle nem is majd a falka többi tagjából kihúzza a megfelelő információkat.
Az edzés véget ért. Derek semmit sem tett, egész idő alatt rendes "tanárhoz" méltóan tréningelte a csapatot. Mivel ez volt az utolsó óra mindenki sietett haza felé. (A diákok általában nem maradnak tovább a suliban a szükségesnél. De ezt ti is tudjátok :D) Az ajtónál állva Danny megvárta míg Stiles is kijön az öltözőből. Vállon veregette a fiút, s csak annyit mondott: - Miguel nagyszerű férfi. Kösz, hogy ilyen unokatestvéred van.
A név hallatán Stiles csak elmosolyodott. Iskola után a lányok, elmentek a közeli erdőbe gyakorolni. Allison fel akart készülni, ha mégis hadi erőre lenne szükség, Lydia pedig elkísérte. Scott elment a falkához, hogy kérdőre vonja az Alfát, Stiles pedig egyenesen haza ment. Nem volt a farkas falka tagja. Sőt! Egyenesen semmi köze nem volt a vérfarkasokhoz. Nem volt sem Banshee, mint Lydia, s nem volt jó harcos sem, mint Allison. Ha Derek valóban tervezett valami, akkor csak a barátai útjában lett volna. Ezért más megoldást kellett keresnie. A maga módján kellett kiderítenie, mit is akar Derek. És csak egyetlen embert, vagyis vérfarkast ismert, aki bár a falka tagja, de mégis független személyiség volt. Stiles bármennyire is érezte, hogy távol kell maradnia tőle, mégis tudta, hogy szüksége lesz a pszichopata nagybácsi Peter Hale segítségére.
- Szörnyű rémálmom volt.
Kora délelőtt ébredt. A kis szobában sötét volt, mindössze az összehúzott sötétítőfüggönyök résein világított be a nap fénye. Az ágyon felülve, álmosan pislogva nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait. Jobb kezét hátra, éjjeliszekrénye felé emelte telefonját keresve, de helyette valami mást talált. Ujjai egy szúrós, tüskés dologhoz értek. Rémültem kapta oda fejét és elkerekedett szemekkel figyelte ahogy ujjai végig szántanak a mellette oly lágyan szuszogó férfi borostás arcán.
Kereste a szavakat. Fejében egymást kergették a gondolatok. Nem tudta felfogni, mit keres Derek Hale pont az ő ágyában.
"Nem álom volt." Ismerte fel egy kicsit ijedten helyzetét, s már azt is tudta, nem a saját szobájában van.
Kétségbeesetten igyekezett kijutni az ágyból. Úgy érezte majd meg fullad a hirtelen jött sokk hatása alatt. Már éppen sikerült is volna neki, amikor váratlanul erős karok rántották vissza. Derek irányába nézett, de az említett csak szuszogott tovább. Álmában még mosolygott is. Nem ő húzta vissza Stilest.
Tehát nem voltak egyedül. Dereken és Stileson kívül volt még egy harmadik személy is az ágyban. Valahol már tudta ki lehet az, érezte jellegzetes illatát, a karok ismerős szorítását, de félt oda nézni. "Istenem csak add, hogy ne ő legyen." Fohászkodott, habár egy cseppet sem volt vallásos személyiség. Vett egy hosszú mély levegőt, lassan kifújta s végül fejét felemelve pillantása találkozott az Alfa rubint vörös tekintetével.
Peter Hale ölelte magához szorosan, kinek szorításából aligha tudott szabadulni. Az Alfa csak nézte őt vérvörös szemeivel, majd amikor Stiles már felhagyott a hasztalan kísérlettel, hogy kiszabaduljon, Peter lágyan ajkát a fiú ajkaihoz nyomta.
***
Az egész őrület akkor kezdődött, amikor Derek Hale egyszer csak jelent meg Beacon Hills csendes kis városkájában, azon belül is a Beacon Hills-i középiskolában.
- Scott hallottad? Kaptunk egy új edző helyettest - mesélte Stiles a legújabb fejleményeket barátjának.
A fiú éppen tízóraiját fogyasztotta az udvaron, szokásos padjukon ülve. Újonnan lett farkas étvágyának köszönhetően már a negyedik jól megpakolt, húsos szendvicsét nyomta magába. Teli szájjal valamit motyogott válaszul, de azt Stiles aligha értette. Ezt Scott és észrevette. Bekapta még az utolsó falatot, alaposan megrágta, még az ujjait is megnyalta, s csak ezután válaszolt. Fárasztónak gondolta elmondania azt, amit az előbb így csak annyit kérdezett: - Kit?
Stiles már alig várta ezt a kérdést. Széles vigyor kúszott végig az arcán, száját beszédre nyitotta, de nem számított a váratlanul érkező Dannyre.
- Stiles, pont téged kerestelek - dobta le magát a padra. - Miért nem mondtad, hogy az igen csak jóképű unokatestvéred, Miguel lesz az új edző helyettes?
Scott kis híján megfulladt az éppen ivott italától. - Neked van egy Miguel nevű unokatestvéred? - kérdezte nevetve a köhögő roham után.
Stilest most megfogták. Ha azt mondja, hogy nincs, a valódi személy pedig Derek, akkor Danny rá fog jönni, hogy hazudott neki. Semmiképpen sem akarta belekeverni a fiút a fura vérfarkas ügyekbe, így másik megoldást választott.
- Igen! - mondta ki egyenesen miközben Scott felé kezdett el kacsintgatni.
- Haver van valami a szemedben? - kérdezte Scott. Stiles szemét forgatva hagyta abba tevékenységét, és úgy döntött inkább megmutatja barátjának az új edző helyettest, ahelyett, hogy utalgatni kezdene rá.
Egy perc. Három perc. Öt perc. Sokadik perc telt el, de Scott még mindig lefagyott állapotában, bamba ábrázatával bámulta az új trénert.
- Scott, az a légy mindjárt megtalálja az utat a végeláthatatlan gyomrod fenekére, ha nem csukod be a szádat. - A fiú nem válaszolt neki. - Nem hiszem el, Allison mindjárt fűbe harap! - kiáltott fel hirtelen tettetett kétségbeeséssel. Meg lett az eredménye:
- Hol van? - reagált rögtön Scott.
- Na végre. Emberi életjelek.
- Stiles, hol van Allison?
Mióta szakítottak Allisonnal, a vak is észre vehette volna, hogy Scottban túltengett a védelmezői ösztön. Néha már túl bosszantó tudott lenni Stiles számára is. Főleg azért, mert másképpen nem tudta felkelteni haverja figyelmét, vagy elterelni álmodozó gondolatait csak, ha tetteti, hogy a lány bajban van.
- Nyugodj már meg. Semmi baja. A lelátón ül Lydiával - mutatott a csajok irányába, majd elnézett a vidáman edző Danny irányába is - Danny totál belezúgott Derekbe, nem?
- Ja, mást sem csinált egész idő alatt csak fülég érő szájjal vigyorgott.
- Na mégis figyeltél? - próbált Stiles szarkasztikus lenni.
- Derek a suliban van. Ő a csapat edzője. Stiles, mit keres itt egyáltalán?
- Miért tőlem kérdezed? A te Alfád.
Hiába mondta neki ezt a spanja attól még fogalma sem volt róla. De elhatározta, mindenképpen beszélni fog Derekkel.
- Mit keres itt Derek? - ült le Stiles mellé Lydia a kispadra. Allison is vele volt, de a lány támadó állásban jelre várva állt mellettük. - Csak adjátok meg a jelet és elintézem - mondta a lány szemét le sem véve az Alfáról. Ki nem állhatta Dereket mióta az a falkája tagjaként tekintett volt szerelmére. Vagy inkább eleve a városban tartózkodása miatt volt ennyire ellenséges vele. Hiába, a vérfarkasok, és a vérfarkas vadászok nem igazán fértek meg egymás mellett.
- Nyugi, Allison - csitította Scott a lányt. Egyelőre csak a háttérből figyeljük meg, miben mesterkedik.
- Ezt úgy érted semmit sem teszünk, amíg ő nem lép? - vonta össze kérdőn szemöldökét Lydia.
- Van jobb ötleted? - kérdezett vissza.
- Igen! - szólalt fel Allison is az ujjait ropogtatva. - Menjünk oda és gyepáljuk el!
Mindenki Allisonra nézett. - Most, mi van? Minél előbb megoldjuk, később nem lesz gondunk vele.
- Allison, ő az Alfa - nézett Lydia csodálkozva barátnőjére, miközben Scott Stilessal csevegett. Megbeszélték, hogy Scott később átmegy Derekhez, s ha belőle nem is majd a falka többi tagjából kihúzza a megfelelő információkat.
Az edzés véget ért. Derek semmit sem tett, egész idő alatt rendes "tanárhoz" méltóan tréningelte a csapatot. Mivel ez volt az utolsó óra mindenki sietett haza felé. (A diákok általában nem maradnak tovább a suliban a szükségesnél. De ezt ti is tudjátok :D) Az ajtónál állva Danny megvárta míg Stiles is kijön az öltözőből. Vállon veregette a fiút, s csak annyit mondott: - Miguel nagyszerű férfi. Kösz, hogy ilyen unokatestvéred van.
A név hallatán Stiles csak elmosolyodott. Iskola után a lányok, elmentek a közeli erdőbe gyakorolni. Allison fel akart készülni, ha mégis hadi erőre lenne szükség, Lydia pedig elkísérte. Scott elment a falkához, hogy kérdőre vonja az Alfát, Stiles pedig egyenesen haza ment. Nem volt a farkas falka tagja. Sőt! Egyenesen semmi köze nem volt a vérfarkasokhoz. Nem volt sem Banshee, mint Lydia, s nem volt jó harcos sem, mint Allison. Ha Derek valóban tervezett valami, akkor csak a barátai útjában lett volna. Ezért más megoldást kellett keresnie. A maga módján kellett kiderítenie, mit is akar Derek. És csak egyetlen embert, vagyis vérfarkast ismert, aki bár a falka tagja, de mégis független személyiség volt. Stiles bármennyire is érezte, hogy távol kell maradnia tőle, mégis tudta, hogy szüksége lesz a pszichopata nagybácsi Peter Hale segítségére.
2014. június 15., vasárnap
Ketten a világ ellen
Darylnek nehéz gyerekkora volt. Kilenc éves lehetett, amikor édesanyját elveszítette egy tűzvészben. Baleset volt, a tűzért senkit sem lehetett hibáztatni.
A sors később sem lett sokkal kegyesebb hozzá. Tizenhárom évvel később járkálók jelentek meg, és lepték el csendes városkáját. Minden mozgó, lélegző, melegvérű teremtményt felfaltak, akik csak az útjukba kerültek.
Darylnek menekülnie kellett, de a város végét jelző táblánál egy pillanatra tétovázva megállt.
- Vissza kell fordulnom - mondta, és mielőtt meggondolhatta volna magát, óvatosan rejtőzködve elindult a javítóintézet irányába.
A Szent Péter utcát sikeresen teljesítette, ám a Kossuth utca sarkán járkálókba botlott. Végignézte, ahogy szomszédjai - akik immár járkálókká váltak - önfeledten táplálkoztak más emberek véres, húsos cafatjaival.
A szíve kihagyott egy ütemet, a légzése felgyorsult, egész testében remegett, de nem a félelemtől. Mérhetetlen dühöt és sürgetést érzett. Muszáj volt időben odaérnie. Ám előtte fegyvert kellett szereznie.
Miután a családi ház leégett, Daryl a szomszéd néni házában húzta meg magát, gyakorlatilag ott nőtt fel. Semmi sem maradt az előz házukból, csak összeégett bútorok, a családi fotók maradványai és az elszenesedett tartóoszlopok. Azonban maradt még valami. Egy vadászathoz használatos nyílpuska. Ez is csak azért maradhatott fent, mert Daryl édesapja a tűz napján nem volt otthon. Két nappal előtte indult el vadászni, ám onnan élve soha nem tért vissza. Egyik vadász társa bukkant rá, szállította a városba a testet és a nyílpuskát, ami még most is szomszéd néni házának pincéjében volt gondosan eldugva.
Valahogy le kellett oda jutnia, ráadásul sietnie kellett, mert minden egyes perccel csökkent annak az esélye, hogy időben eléri a javítót.
Szíve szerint fülét - farkát behúzva menekült volna, menedéket keresve a gyorsan közelgő éjszaka elől, de embersége nem engedte meg neki, hogy testvérét hátrahagyja. Hiszen, ha engedte volna, nem törte volna magát annyira, hogy odaérjen.
De miért is ne hagynám ott? Futott át eme hirtelen gondolat a fejében. Merle is egyszer, és többször is otthagyta őt a sűrű erdő mélyén, egyedül bolyongani. Még csak nem is ment vissza érte, nem is kereste öccsét. Meglehet nem is érdekelte, élek vagy halok e.
- Ha fordítva lenne, és én lennék az intézetben, vajon Merle eljönne értem? - Túl sokat agyalt rajta. Végül úgy határozott majd megkérdezi személyesen.
Nem volt már több ideje. A járkálók teljesen elözönlötték az utcákat. Néhány szerencsésebb embernek sikerült kocsiba szállnia és elmenekülnie, de a szerencsétlenebbeket vagy megették, vagy ők maguk is emberevő, húszabáló harapdálókká váltak.
Akár merre ment, Daryl mindenhol ellenségekbe ütközött. Végül nagy nehézségek árán be tudott osonni a kis házikóba hátsó bejáratán.
Közvetlenül a konyhából nyílt egy bordó színű faajtó, melyen túl egy hosszú, egyenes lépcsősor vezetett le a pincébe.
Az öreg, korhadt falépcsők megreccsentek a rájuk nehezedő súly alatt, ráadásul az utolsó három még össze is szakadt.
- Bassza meg! - állt fel káromkodva, és elszakadt nadrágja alatt felhorzsolt térdét szemlélve.
A pince sötét, hideg és nyirkos volt. A zseblámpa akkumulátora is már a végét járta így, ha nem akart a sötétben tapogatózni, sietnie kellett megtalálni apja régi nyílpisztolyát. Már csak azzal volt gondja, vajon hol keresse?
Maga a helyiség nem volt nagy, viszont a benne lévő porosodó dobozokból annál több volt. Egymás hegyén - hátán várták, hogy Daryl átkutassa őket. szerencsére arra még emlékezett, hogy valahol hátul kell lennie a keresett tárgynak, de muszáj volt elpakolnia az elől lévő dobozokat ahhoz, ha hátra akart jutni.
Szájába dugta a zseblámpát - hiszen fényre szüksége volt, mégsem tudott egy harmadik kezet növeszteni. Neki is látott az első doboznak, majd még egynek, és még egynek. Sorra pakolta őket félre, amikor a lépcső irányából egy hangos puffanásra, majd fájdalmas hörgésre lett figyelmes.
A férfi azonnal odavilágított zseblámpájával. - Ms. Gibson? - kérdezte rémülten. A szomszéd néni kicsi, öreg és beteges volt. Járni is alig tudott a mankója vagy külső segítség nélkül, hátha még le is esik a lépcsőn, gyenge csontozata valószínűleg azonnal megadja magát. - Ms. Gibson, maga az?
Válasz nem érkezett. Biztos csak az egyik dobozban borultak el a cuccok. - gondolta
Vállát megvonva fordult volna vissza befejezni a maradék doboz elpakolását, amikor is a pislákoló lámpa fénye megvilágította a lassan, bénán csoszogó szomszéd nénit. Vagy legalábbis azt a valamit, ami kísértetiesen hasonlított az egykori Ms. Gibsonra.
Ennek a nőnek ugyanis a jobb keze teljesen ki volt fordulva, míg hasából egy - a törött lépcsőfokokból származó - vastag fadarab állt ki, átszúrva egész törzsét, melyből vér csöpögött.
Daryl tudta... ez már nem ugyan az a kedves nénike volt, aki annak idején befogadta őt testvérével együtt az otthonába. Nem! Ez a valami, ami előtte állt egy frissen átalakult példány volt. És ahol egy van, az - mint a filmekből megtanulhatta - mindig magával hozza járkáló barátait.
Pont úgy lett, ahogy gondolta. Még kettő jelent meg a pinceajtóban, és buckázott le ugyan úgy a lépcsőn, mint az első.
A férfi rohamtempóban igyekezett megtalálni a tárgyat, amit keresett. A járkálók egyre közelebb értek, a nyílpuska viszont sehol sem volt.
Daryl egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdett mindenféle dolgokat hajigálni a harapdálók felé. Könyv, egy régi földgömb és még késekre is bukkant. Az ellenség már nagyon közel volt, nem habozott tovább lesújtott. A kés egyenesen az egyik átalakult fiatal fiú gyomrába fúródott.
Daryl elmosolyodott. Végre sikerült neki, még ha nem is azzal a fegyverrel, amellyel szerette volna. Még párszor megforgatta a kést, majd ellökte magától, hogy gondoskodhasson a többiről is. Ám fiú nem esett össze, mint azt gondolta. Egyre közelebb értek mind hárman. Bekerítették, nem volt hova futnia. Hátrálni kezdett, de a szanaszét heverő holmikban megbotlott, és hátraesett. A szomszéd néni és a két fiú pedig rá.
Csak két dologra tudott gondolni. Ha azok a fogak elérik teste bármely részét, vagy ő is egy lesz közülük vagy teljes egészében felfalják. Hiába volt csak két fiú és egy legyengült öregasszony, az evési kényszer vagy vágy annyira erős volt bennük, hogy Daryl nem bírta már tovább. Maga tehetetlenül feküdt a földön három éhes szájjal, és semmit sem tehetett. Érezte, ennyi volt számára az élet.
- Sajnálom, Merle! - nyögte a rá nehezedő súly alatt. Alig kapott levegőt. A tüdejéből szinte az összes levegő kipréselődött, a feje zúgott, és vér lüktetett a fülében is. Hallotta lassuló szívdobogását, érezte, ahogy izmai lassan elernyednek, látta kialudni a zseblámpa fényét, és ebben a pillanatban megkönnyebbülést érzett.
- Még ne add fel, öcskös!
A hang távolról csengett. Suttogásnak tűnt. Mégis, Daryl tudta kinek a hangja, de biztos volt venne, hogy csak képzelődik. Az oxigén hiány miatt már hallucinál is. Még békében sem mehet el anélkül, hogy a bátya hangja meg nem zavarná.
"Kit érdekel az az idióta? Úgy is csak a gond volt vele" - gondolta - persze nem komolyan -, maga elé idézve a szép emlékeket. Mennyi időt töltött a bátyjával. Mennyit voltak együtt. Még ha amaz szeretett kötözködni, kitolni a másikkal, tudta, hogy valahol legbelül szereti őt testvére. És ő is ugyan így érzett. Merle-lal akart lenni. El akart köszönni tőle. Megmondani neki mennyire sajnálja és azt is, hogy szereti. Hogy nála jobb testvért nem is kívánhatott volna.
Egy nagy, kövér könnycsepp gurult végig az arcán. Szomorú volt, de mégis mosolygott. Gondolatban még utoljára elköszönt fivérétől mielőtt elméjén úrrá nem lett a mindent elborító sötétség.
- A kurva életbe nem megmondtam, hogy ne add fel? Mi van, öcsi, sziesztázol? Hozzak egy párnát? Vagy felpolcoljam a lábad?
Daryl a patak csobogására, az erdő hangjaira, és persze testvére szidalmaira ébredt a közelben lévő erdő kellős közepén.
- Gyerünk, ne legyél már ilyen punci. Kelj fel!
- Merle - nyögte Daryl alig halható hangon, miközben a másik csak mondta tovább.
- Oly sok évet fecséreltem arra, hogy férfit neveljek belőled, és ezt kapom? Nézz magadra. Fekszel a mocsokban, mint a szemét.
- Baszd meg! - a hangja már sokkal halhatóbb volt.
- Itt fogsz meghalni, kisöcsém.
- Pofa be!
Talán tévedett. Merle tényleg nem fog segíteni rajta. Vajon ez csak egy illúzió, ahol Merle-t látja, és valójában még mindig a pincében fekszik? Vagy testvére tényleg eljött érte, hogy megmentse, de csak azért, hogy ezek után ott hagyja az erdő kellős közepén legyengülve, kiszolgáltatottan?
- Mit akartál abban a régi, poros pincében? Elbújni, mint egy kislány, és várni a segítséget? - kérdezte Merle.
- Meg akartalak menteni.
- Meg a fenét. Abbahagytad. Ha nem érkezem időben, te már alulról szagolnád az ibolyát öcskös.
Ezek szerint ez nem egy illúzió, nem egy álom volt Merle tényleg ott volt mellette. A baj csak az, hogy megint Daryl-t kellett megmenteni. Pedig olyan szívesen megmutatta volna bátyjának, hogy igen is képes lett volna arra, hogy most ő mentse meg a másikat. ehelyett Merle-nak igaza volt. Nem több egy puncinál, aki mindig segítségre szorul.
Darylnek összeszorult a gyomra. Kényszerítenie kellett magát, hogy nehogy elsírja magát a felé hajoló Merle előtt. Amaz észrevette, hogy öccse mivel próbálkozik. Egy pillanatig elgondolkodott a dolgon. "Talán abba kéne hagynom?" De aztán el is vetette ezt az ötletet. Valójában nem akarta bántani testvérét, de tudta, hogy Daryl csak így fogja tudni összeszedni magát. Amíg annyira hasonlítani akar bátyjára, addig nem fogja feladni, és most pont ezekre az érzésekre van szüksége.
- Most mit akarsz tenni?
Daryl egy pillanatig elgondolkodott ez előbb elhangzott kérdésen, majd így felelt:
- Tudsz magadra vigyázni, Merle. Nem féltelek. De nekem vissza kell mennem a többiekért.
- "Többiekért?" - lepődött meg Merle, de aztán hamar összekapta magát, elrejtette zavartságát, és így folytatta: - Csak nem "barátokat" szereztél?
- Túl sokáig voltál az intézetben Merle. Túl sokáig hagytál egyedül, ahogy anya, és apa is tette.
- Ne hasonlíts azokhoz a bolondokhoz. Egy ujjamat nem adtam volna az életükért.
Merle mindig gyűlölte szüleiket. Sokszor verték, éheztették őt, miközben erről Daryl semmit sem tudott. Merle mindent megtett azért, hogy kistestvére boldog tudatlanságban nőjön fel, és nem tagadta le soha, hogy gyakran kívánta mind két szülője halálát.
- És ezek a "barátaid", tényleg azok, akiknek hiszed őket? Mind egy vidéki kis suttyónak tartanak téged. Csak a pénzed érdekli őket semmi más. Tudod, ugye? Had áruljak el valamit fiam. - Merle most felállt, majd megragadva testvérét, őt is talpra állította. Mindkét vállát szorosan megmarkolva kényszerítette, hogy amaz a szemébe nézzen. - Egy nap majd úgy vakarnak le a cipőtalpukról, mintha kutyaszar volnál.
Daryl tudta, hogy fivérének valahol igaza van, de még nem akarta elfogadni a hallottakat. Tudta ő is, hogy soha nem voltak igaz barátai.
Nem tudott mit válaszolna Merle-nak, inkább csak lenézett, és vizslatni kezdte sáros cipője orrát, mintha az annyira érdekfeszítő lett volna.
- Hé! - rázta meg egy kicsit öccsét, mire az újra a szemébe nézett. - Nem a rokonaid, nem a véreid. Ha szorult egy kis vér a pucádba, akkor visszamész, és fejbe lövöd őket a kedvemért, ahelyett, hogy megmentenéd őket.
Most vajon mit kéne tennie? Ha megmenti őket, Merle biztosan magár hagyja őt, mint mindig is. De, ha Merle-val megy, akkor számolnia kell azzal a következtetéssel, hogy fejest fognak ugrani a veszélybe, és minden egyes nap az életüket fogják kockáztatni. Mit tegyen? Mi lenne a helyes döntés?
Merle elengedte a vállait, mire Daryl visszazuhant a földre. Ekkor az előbbi két tenyere közé fogta a földön fekvő arcát, mélyen a szemébe nézett, és egy pillanatig csak úgy maradtak.
- Azért lesmárolni nem fogsz ugye? - próbált Daryl viccelődni.
- Fogd be! - szólt rá Merle erélyesen. - Most pedig hallgass ide. Senki sem fog veled úgy törődni, mint én, kistestvérem. - Lassan érthetően artikulálta a szavakat. A végén még nyomatékosított is. - Senki sem.
Daryl felfogta a szavakat. És az agya leghátsó zugában már tudta mi a válasz.
Igaza van a baromnak, gondolta.
Merle is tudta, hogy döntött öccse. Elismerően bólintott - sokkal inkább saját magának -, talán még képzeletben meg is veregette a vállait.
- Gyerünk, állj fel mielőtt szájba kell rúgjalak. Menjünk!
De Daryl még nem akart menni. Feltápászkodott a földről, és csak nézte az egyre távolodó fivérért.
- Mi lesz már Darylina? Ha nem jössz, itt hagylak.
- Jobban tetszett, amikor még nem voltál itt - vágott vissza Daryl.
- Valóban? Pedig én a te oldaladon állok öcskös.
- Tényleg? Mióta?
- Mióta megszülettél. Valakinek vigyáznia kellett a haszontalan seggedre.
A kisebb csak sóhajtott majd így szólt:
- Szükségünk lesz fegyverekre.
- Ez a beszéd testvér. De le vagy maradva. Én már megszereztem, amire szükségünk lehet. Minden meg van az út szélén parkoló verdámban. Kaja, pia, fegyverek. Még apánk haszontalan nyílpuskája is.
Darylnek szemmel láthatóan leesett az álla, és nagyra nyíltak szemei.
- Most min csodálkozol? Amíg te csak feküdtél ott a három élőhalott társaságában édes négyesben addig én megtaláltam. Hiszen azért mentél a pincébe nem? Vagy tévedek? - mosolyodott el ravaszon. - Ne forgasd itt a szemeidet öcsi. Inkább menjünk már. Előttünk az élet, a lehetőségek. Végre elszabadulhatunk ebből a "senki falvából".
Egymásra néztek, és mindketten hangosan felnevettek. Nem lesz egyszerű az előttük álló út, de megoldják. Mert, bár ellenségesen viselkednek egymással, és soha nem mondanák ki, de igaz testvérként gondolnak egymásra. Még ha ez a legféltettebb titkuk is. Bele sem mernének gondolni mit mondana a másik, ha ezt megtudná.
Így hát Daryl és Merle, a két testvér belevágott a hosszú, kalandokkal tele jövőbe. Ketten, a világ ellen.
VÉGE
A sors később sem lett sokkal kegyesebb hozzá. Tizenhárom évvel később járkálók jelentek meg, és lepték el csendes városkáját. Minden mozgó, lélegző, melegvérű teremtményt felfaltak, akik csak az útjukba kerültek.
Darylnek menekülnie kellett, de a város végét jelző táblánál egy pillanatra tétovázva megállt.
- Vissza kell fordulnom - mondta, és mielőtt meggondolhatta volna magát, óvatosan rejtőzködve elindult a javítóintézet irányába.
A Szent Péter utcát sikeresen teljesítette, ám a Kossuth utca sarkán járkálókba botlott. Végignézte, ahogy szomszédjai - akik immár járkálókká váltak - önfeledten táplálkoztak más emberek véres, húsos cafatjaival.
A szíve kihagyott egy ütemet, a légzése felgyorsult, egész testében remegett, de nem a félelemtől. Mérhetetlen dühöt és sürgetést érzett. Muszáj volt időben odaérnie. Ám előtte fegyvert kellett szereznie.
Miután a családi ház leégett, Daryl a szomszéd néni házában húzta meg magát, gyakorlatilag ott nőtt fel. Semmi sem maradt az előz házukból, csak összeégett bútorok, a családi fotók maradványai és az elszenesedett tartóoszlopok. Azonban maradt még valami. Egy vadászathoz használatos nyílpuska. Ez is csak azért maradhatott fent, mert Daryl édesapja a tűz napján nem volt otthon. Két nappal előtte indult el vadászni, ám onnan élve soha nem tért vissza. Egyik vadász társa bukkant rá, szállította a városba a testet és a nyílpuskát, ami még most is szomszéd néni házának pincéjében volt gondosan eldugva.
Valahogy le kellett oda jutnia, ráadásul sietnie kellett, mert minden egyes perccel csökkent annak az esélye, hogy időben eléri a javítót.
Szíve szerint fülét - farkát behúzva menekült volna, menedéket keresve a gyorsan közelgő éjszaka elől, de embersége nem engedte meg neki, hogy testvérét hátrahagyja. Hiszen, ha engedte volna, nem törte volna magát annyira, hogy odaérjen.
De miért is ne hagynám ott? Futott át eme hirtelen gondolat a fejében. Merle is egyszer, és többször is otthagyta őt a sűrű erdő mélyén, egyedül bolyongani. Még csak nem is ment vissza érte, nem is kereste öccsét. Meglehet nem is érdekelte, élek vagy halok e.
- Ha fordítva lenne, és én lennék az intézetben, vajon Merle eljönne értem? - Túl sokat agyalt rajta. Végül úgy határozott majd megkérdezi személyesen.
Nem volt már több ideje. A járkálók teljesen elözönlötték az utcákat. Néhány szerencsésebb embernek sikerült kocsiba szállnia és elmenekülnie, de a szerencsétlenebbeket vagy megették, vagy ők maguk is emberevő, húszabáló harapdálókká váltak.
Akár merre ment, Daryl mindenhol ellenségekbe ütközött. Végül nagy nehézségek árán be tudott osonni a kis házikóba hátsó bejáratán.
Közvetlenül a konyhából nyílt egy bordó színű faajtó, melyen túl egy hosszú, egyenes lépcsősor vezetett le a pincébe.
Az öreg, korhadt falépcsők megreccsentek a rájuk nehezedő súly alatt, ráadásul az utolsó három még össze is szakadt.
- Bassza meg! - állt fel káromkodva, és elszakadt nadrágja alatt felhorzsolt térdét szemlélve.
A pince sötét, hideg és nyirkos volt. A zseblámpa akkumulátora is már a végét járta így, ha nem akart a sötétben tapogatózni, sietnie kellett megtalálni apja régi nyílpisztolyát. Már csak azzal volt gondja, vajon hol keresse?
Maga a helyiség nem volt nagy, viszont a benne lévő porosodó dobozokból annál több volt. Egymás hegyén - hátán várták, hogy Daryl átkutassa őket. szerencsére arra még emlékezett, hogy valahol hátul kell lennie a keresett tárgynak, de muszáj volt elpakolnia az elől lévő dobozokat ahhoz, ha hátra akart jutni.
Szájába dugta a zseblámpát - hiszen fényre szüksége volt, mégsem tudott egy harmadik kezet növeszteni. Neki is látott az első doboznak, majd még egynek, és még egynek. Sorra pakolta őket félre, amikor a lépcső irányából egy hangos puffanásra, majd fájdalmas hörgésre lett figyelmes.
A férfi azonnal odavilágított zseblámpájával. - Ms. Gibson? - kérdezte rémülten. A szomszéd néni kicsi, öreg és beteges volt. Járni is alig tudott a mankója vagy külső segítség nélkül, hátha még le is esik a lépcsőn, gyenge csontozata valószínűleg azonnal megadja magát. - Ms. Gibson, maga az?
Válasz nem érkezett. Biztos csak az egyik dobozban borultak el a cuccok. - gondolta
Vállát megvonva fordult volna vissza befejezni a maradék doboz elpakolását, amikor is a pislákoló lámpa fénye megvilágította a lassan, bénán csoszogó szomszéd nénit. Vagy legalábbis azt a valamit, ami kísértetiesen hasonlított az egykori Ms. Gibsonra.
Ennek a nőnek ugyanis a jobb keze teljesen ki volt fordulva, míg hasából egy - a törött lépcsőfokokból származó - vastag fadarab állt ki, átszúrva egész törzsét, melyből vér csöpögött.
Daryl tudta... ez már nem ugyan az a kedves nénike volt, aki annak idején befogadta őt testvérével együtt az otthonába. Nem! Ez a valami, ami előtte állt egy frissen átalakult példány volt. És ahol egy van, az - mint a filmekből megtanulhatta - mindig magával hozza járkáló barátait.
Pont úgy lett, ahogy gondolta. Még kettő jelent meg a pinceajtóban, és buckázott le ugyan úgy a lépcsőn, mint az első.
A férfi rohamtempóban igyekezett megtalálni a tárgyat, amit keresett. A járkálók egyre közelebb értek, a nyílpuska viszont sehol sem volt.
Daryl egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdett mindenféle dolgokat hajigálni a harapdálók felé. Könyv, egy régi földgömb és még késekre is bukkant. Az ellenség már nagyon közel volt, nem habozott tovább lesújtott. A kés egyenesen az egyik átalakult fiatal fiú gyomrába fúródott.
Daryl elmosolyodott. Végre sikerült neki, még ha nem is azzal a fegyverrel, amellyel szerette volna. Még párszor megforgatta a kést, majd ellökte magától, hogy gondoskodhasson a többiről is. Ám fiú nem esett össze, mint azt gondolta. Egyre közelebb értek mind hárman. Bekerítették, nem volt hova futnia. Hátrálni kezdett, de a szanaszét heverő holmikban megbotlott, és hátraesett. A szomszéd néni és a két fiú pedig rá.
Csak két dologra tudott gondolni. Ha azok a fogak elérik teste bármely részét, vagy ő is egy lesz közülük vagy teljes egészében felfalják. Hiába volt csak két fiú és egy legyengült öregasszony, az evési kényszer vagy vágy annyira erős volt bennük, hogy Daryl nem bírta már tovább. Maga tehetetlenül feküdt a földön három éhes szájjal, és semmit sem tehetett. Érezte, ennyi volt számára az élet.
- Sajnálom, Merle! - nyögte a rá nehezedő súly alatt. Alig kapott levegőt. A tüdejéből szinte az összes levegő kipréselődött, a feje zúgott, és vér lüktetett a fülében is. Hallotta lassuló szívdobogását, érezte, ahogy izmai lassan elernyednek, látta kialudni a zseblámpa fényét, és ebben a pillanatban megkönnyebbülést érzett.
- Még ne add fel, öcskös!
A hang távolról csengett. Suttogásnak tűnt. Mégis, Daryl tudta kinek a hangja, de biztos volt venne, hogy csak képzelődik. Az oxigén hiány miatt már hallucinál is. Még békében sem mehet el anélkül, hogy a bátya hangja meg nem zavarná.
"Kit érdekel az az idióta? Úgy is csak a gond volt vele" - gondolta - persze nem komolyan -, maga elé idézve a szép emlékeket. Mennyi időt töltött a bátyjával. Mennyit voltak együtt. Még ha amaz szeretett kötözködni, kitolni a másikkal, tudta, hogy valahol legbelül szereti őt testvére. És ő is ugyan így érzett. Merle-lal akart lenni. El akart köszönni tőle. Megmondani neki mennyire sajnálja és azt is, hogy szereti. Hogy nála jobb testvért nem is kívánhatott volna.
Egy nagy, kövér könnycsepp gurult végig az arcán. Szomorú volt, de mégis mosolygott. Gondolatban még utoljára elköszönt fivérétől mielőtt elméjén úrrá nem lett a mindent elborító sötétség.
- A kurva életbe nem megmondtam, hogy ne add fel? Mi van, öcsi, sziesztázol? Hozzak egy párnát? Vagy felpolcoljam a lábad?
Daryl a patak csobogására, az erdő hangjaira, és persze testvére szidalmaira ébredt a közelben lévő erdő kellős közepén.
- Gyerünk, ne legyél már ilyen punci. Kelj fel!
- Merle - nyögte Daryl alig halható hangon, miközben a másik csak mondta tovább.
- Oly sok évet fecséreltem arra, hogy férfit neveljek belőled, és ezt kapom? Nézz magadra. Fekszel a mocsokban, mint a szemét.
- Baszd meg! - a hangja már sokkal halhatóbb volt.
- Itt fogsz meghalni, kisöcsém.
- Pofa be!
Talán tévedett. Merle tényleg nem fog segíteni rajta. Vajon ez csak egy illúzió, ahol Merle-t látja, és valójában még mindig a pincében fekszik? Vagy testvére tényleg eljött érte, hogy megmentse, de csak azért, hogy ezek után ott hagyja az erdő kellős közepén legyengülve, kiszolgáltatottan?
- Mit akartál abban a régi, poros pincében? Elbújni, mint egy kislány, és várni a segítséget? - kérdezte Merle.
- Meg akartalak menteni.
- Meg a fenét. Abbahagytad. Ha nem érkezem időben, te már alulról szagolnád az ibolyát öcskös.
Ezek szerint ez nem egy illúzió, nem egy álom volt Merle tényleg ott volt mellette. A baj csak az, hogy megint Daryl-t kellett megmenteni. Pedig olyan szívesen megmutatta volna bátyjának, hogy igen is képes lett volna arra, hogy most ő mentse meg a másikat. ehelyett Merle-nak igaza volt. Nem több egy puncinál, aki mindig segítségre szorul.
Darylnek összeszorult a gyomra. Kényszerítenie kellett magát, hogy nehogy elsírja magát a felé hajoló Merle előtt. Amaz észrevette, hogy öccse mivel próbálkozik. Egy pillanatig elgondolkodott a dolgon. "Talán abba kéne hagynom?" De aztán el is vetette ezt az ötletet. Valójában nem akarta bántani testvérét, de tudta, hogy Daryl csak így fogja tudni összeszedni magát. Amíg annyira hasonlítani akar bátyjára, addig nem fogja feladni, és most pont ezekre az érzésekre van szüksége.
- Most mit akarsz tenni?
Daryl egy pillanatig elgondolkodott ez előbb elhangzott kérdésen, majd így felelt:
- Tudsz magadra vigyázni, Merle. Nem féltelek. De nekem vissza kell mennem a többiekért.
- "Többiekért?" - lepődött meg Merle, de aztán hamar összekapta magát, elrejtette zavartságát, és így folytatta: - Csak nem "barátokat" szereztél?
- Túl sokáig voltál az intézetben Merle. Túl sokáig hagytál egyedül, ahogy anya, és apa is tette.
- Ne hasonlíts azokhoz a bolondokhoz. Egy ujjamat nem adtam volna az életükért.
Merle mindig gyűlölte szüleiket. Sokszor verték, éheztették őt, miközben erről Daryl semmit sem tudott. Merle mindent megtett azért, hogy kistestvére boldog tudatlanságban nőjön fel, és nem tagadta le soha, hogy gyakran kívánta mind két szülője halálát.
- És ezek a "barátaid", tényleg azok, akiknek hiszed őket? Mind egy vidéki kis suttyónak tartanak téged. Csak a pénzed érdekli őket semmi más. Tudod, ugye? Had áruljak el valamit fiam. - Merle most felállt, majd megragadva testvérét, őt is talpra állította. Mindkét vállát szorosan megmarkolva kényszerítette, hogy amaz a szemébe nézzen. - Egy nap majd úgy vakarnak le a cipőtalpukról, mintha kutyaszar volnál.
Daryl tudta, hogy fivérének valahol igaza van, de még nem akarta elfogadni a hallottakat. Tudta ő is, hogy soha nem voltak igaz barátai.
Nem tudott mit válaszolna Merle-nak, inkább csak lenézett, és vizslatni kezdte sáros cipője orrát, mintha az annyira érdekfeszítő lett volna.
- Hé! - rázta meg egy kicsit öccsét, mire az újra a szemébe nézett. - Nem a rokonaid, nem a véreid. Ha szorult egy kis vér a pucádba, akkor visszamész, és fejbe lövöd őket a kedvemért, ahelyett, hogy megmentenéd őket.
Most vajon mit kéne tennie? Ha megmenti őket, Merle biztosan magár hagyja őt, mint mindig is. De, ha Merle-val megy, akkor számolnia kell azzal a következtetéssel, hogy fejest fognak ugrani a veszélybe, és minden egyes nap az életüket fogják kockáztatni. Mit tegyen? Mi lenne a helyes döntés?
Merle elengedte a vállait, mire Daryl visszazuhant a földre. Ekkor az előbbi két tenyere közé fogta a földön fekvő arcát, mélyen a szemébe nézett, és egy pillanatig csak úgy maradtak.
- Azért lesmárolni nem fogsz ugye? - próbált Daryl viccelődni.
- Fogd be! - szólt rá Merle erélyesen. - Most pedig hallgass ide. Senki sem fog veled úgy törődni, mint én, kistestvérem. - Lassan érthetően artikulálta a szavakat. A végén még nyomatékosított is. - Senki sem.
Daryl felfogta a szavakat. És az agya leghátsó zugában már tudta mi a válasz.
Igaza van a baromnak, gondolta.
Merle is tudta, hogy döntött öccse. Elismerően bólintott - sokkal inkább saját magának -, talán még képzeletben meg is veregette a vállait.
- Gyerünk, állj fel mielőtt szájba kell rúgjalak. Menjünk!
De Daryl még nem akart menni. Feltápászkodott a földről, és csak nézte az egyre távolodó fivérért.
- Mi lesz már Darylina? Ha nem jössz, itt hagylak.
- Jobban tetszett, amikor még nem voltál itt - vágott vissza Daryl.
- Valóban? Pedig én a te oldaladon állok öcskös.
- Tényleg? Mióta?
- Mióta megszülettél. Valakinek vigyáznia kellett a haszontalan seggedre.
A kisebb csak sóhajtott majd így szólt:
- Szükségünk lesz fegyverekre.
- Ez a beszéd testvér. De le vagy maradva. Én már megszereztem, amire szükségünk lehet. Minden meg van az út szélén parkoló verdámban. Kaja, pia, fegyverek. Még apánk haszontalan nyílpuskája is.
Darylnek szemmel láthatóan leesett az álla, és nagyra nyíltak szemei.
- Most min csodálkozol? Amíg te csak feküdtél ott a három élőhalott társaságában édes négyesben addig én megtaláltam. Hiszen azért mentél a pincébe nem? Vagy tévedek? - mosolyodott el ravaszon. - Ne forgasd itt a szemeidet öcsi. Inkább menjünk már. Előttünk az élet, a lehetőségek. Végre elszabadulhatunk ebből a "senki falvából".
Egymásra néztek, és mindketten hangosan felnevettek. Nem lesz egyszerű az előttük álló út, de megoldják. Mert, bár ellenségesen viselkednek egymással, és soha nem mondanák ki, de igaz testvérként gondolnak egymásra. Még ha ez a legféltettebb titkuk is. Bele sem mernének gondolni mit mondana a másik, ha ezt megtudná.
Így hát Daryl és Merle, a két testvér belevágott a hosszú, kalandokkal tele jövőbe. Ketten, a világ ellen.
VÉGE
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)